more »" />

 
 

Visináta, a meggylikőr

 

Több éves tapasztalatból tudom, hogy nincsen erdélyi látogatás visináta nélkül. Szilvórium nélkül se, de azt nem iszom. A visináta viszont ott ólálkodik
a nyomunkban, árnyékként kísér, akárhová megyünk, tüstént előkerül a szekrényekból – nem, nem a mélyükből, ott van rögtön a felszínükön, nem érdemes mélyre rejteni, túl gyakran nyúlnak hozzá. Amint megjelenik egy barátságos mosoly és a házigazda lassú, de jól begyakorolt oldallépésekkel közelít a szekrénysor egy bizonyos pontja felé, akkor már holtbiztosak lehetünk benne, hogy pillanatokon belül nyakon ragad egy ragacsosvörös folyadékot tartalmazó üveget, kinyitja, ösztönös kézmozdulattal maga felé legyinti az illatot, ettől még barátságosabb lesz a mosoly, majd elhúzza orrunk alatt az üveget és boldogan figyeli, amint kívános kifejezés ül ki az arcunkra.
Az üvegből intenzív meggyillat gőzölög, az édes párába alkohol vegyül, játékra csábít, pedig nem gyerekjáték ez, vigyázni kell vele, mert sok embert rászedett már.

A sűrű állagtól egy meggyfaligetben érezzük magunkat, túlérés idején, s ha vannak a közelben méhek, akkor biztosak lehetünk benne, hogy szegények minden önuralmukat levetve rohannak azonnal az üveg felé. Egyszer eszembe jutott, hogy akár hagyhatnánk őket rászokni, végül is ki evett már meggylikőr-mézet, de attól tartok, hogy csak egy alkoholfüggő méhgenerációt állítanánk elő. Virágpor nélkül úgyse nagyon menne a mézgyártás, részegen meg pláne nem.

Nem tudom, megfigyelték-e már, de nincsenek híres meggylikőr-márkák. Alighanem azért, mert meggyből nagyon könnyű finom italt előállítani, ezért a gyártók nem érezik kihívásnak. És ugyanez a magyarázata annak, miért van ennyi házi meggylikőr.

Az üvegből intenzív meggyillat gőzölög, az édes párába alkohol vegyül, játékra csábít, pedig nem gyerekjáték ez, vigyázni kell vele, mert sok embert rászedett már.

Eddigi barangolásaim során két helyen találkoztam tömegesen előforduló házi meggylikőrrel: Franciaországban és Romániában. Azt hiszem, nem politikai jellegű az összefügés, noha tudjuk, hogy a románok nagyon franciabarátok (és ha kisebb jelentőséggel is, de ez fordítva is igaz). A meggylikőr, azaz visináta inkább az 1989-ben véget ért Ceausescu-diktatúra mellékhatása, valószínűleg az egyetlen kellemes mellékhatása. Abban az időben, amikor a boltok csak arra szolgáltak, hogy menedéket nyújtsanak az eső elől, mivel tökéletesen üresek voltak, az emberek találékonyan a meggyhez nyúltak. Ital nem volt, ami volt, az csapnivaló volt, meggy azonban nagy bőségben termett Erdély lankáin és a magyar határhoz közel eső területeken, ami ugyebár nem Erdély, hanem a Partium (noha Magyarországról nézve sokak számára minden Erdély, ami a román határ másik oldalára esik, pedig Erdély csak Nagyváradon túl, a Királyhágó előtt kezdődik, illetve délebbre Temesváron és Aradon túl, Déva előtt, a Maros menti Vaskapun túl). Érdekesség, hogy Romániában a visinata kifejezetten az erdélyi területeken népszerű, a Kárpátokon túli területekre csak mostanában terjed át, tehát ez a meggyikőr a magyar–román kohabitációban gyökerezik. Annak ellenére, hogy a visináta csak pszeudolikőr, hiszen nem az igazi likőrkészítés folyamata zajlik le, az eredmény több mint kielégítő.

Mint mondtam, Franciaországban is divatos meggylikőrt készíteni – a szintén nagy kedvenc szilvalikőr, a prunelle, meg a ribizli, a cassis mellett –, főleg vidéken, és az ottani változat diktatúráktól függetlenül született meg. Joanne Harris, a Franciaországban gyermekeskedő, félig francia angol írónő (Csokoládé, Partvidékiek) így mesél a meggylikőrről Ötnegyed narancs című regényében:
„A likőr titka, hogy nem magozom ki a gyümölcsöt. Széles szájú üvegben egymásra rétegezem a meggyet és a cukrot, minden réteget fokozatosan tiszta szesszel fedek le (még jobb a cseresznyepálinka, de megteszi a vodka, sőt, az armagnac is), amíg az üveg félig meg nem telik. Aztán a szájáig teletöltöm szesszel, és várok. Havonta egyszer óvatosan megforgatom az üveget, hogy feloldódjon az esetleg lerakódott cukor. Három év alatt a szesz kiszívja a meggy színét, a magig átjárja a gyümölcsöt, behatol a kemény héj alatti apró magba is. Illata átható, valaha volt őszök emlékét idéző. Kis likőröspohárban kel felszolgálni, mellé kanalat adni, hogy kihalászhassuk a meggyet, majd a szájban forgassuk, míg a szétmállott gyümölcs elolvad a nyelv alatt. Hegyes foggal harapjuk ketté a magot, hogy a benne rejtőző likőrt kiszívjuk, tartsuk hosszan a szánkban, nyelvünk hegyével ízlelgessük, gördítsünk nyelvünk alá, majd újra fel, mint egyetlen olvasószemet. Próbáljuk fölidézni érése idejét, azt a nyarat, azt a fülledt őszt, amikor a kút kiszáradt, amikor darászfészkek voltak, találjunk rá a múltra, az elveszett és újra megtalált múltra a gyümölcs közepén levő kemény magban…”

Ez a leírás egyben magában foglalta a receptet is, ékesszólóan. De a legfőbb, ami kiderül belőle, hogy a meggylikőr-készítés központi eleme a türelem. Három év kell hozzá, hogy ilyen csodás zamatok cseperedjenek fel, három száraz esztendő, amikor legfeljebb kölcsön- vagy ajándékvisinátát ihatunk. De ha minden nyáron eltesszük a megfelelő adagot, akkor az első három év után minden esztendőben ott vár majd minket a szekrényben ez a rubinszínű ital, Erdély sherryje.

A cikk megjelent a kolozsvári Szabadság napilapban.
 

1 Comments

  1. ranter szerint:

    Üdvözletem,
    kérdeznék a recepttel kapcsolatban. Szeretném elkészíteni, viszont a leírásban úgy szerepel, hogy félig kell az üveget rakni meggy-cukor rétegekkel, viszont a képen tele van. Ha ez a recept volt kipróbálva, szeretném megkérdezni, hogy is van a valóságban, és van-e valami más hozzávaló – fűszer pl. vagy csak natúr cukor-meggy-pálinka összetétel.
    Köszönöm szépen,
    üdvözlettel
    Péter

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.


____________________________

 

december 2017
H K S C P S V
« szept    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

 

Rémséf: Blumenthal otthon – meg az ötfűszeres kacsamell

Rémséf: Blumenthal otthon – meg az ötfűszeres kacsamell

      A csöndesen, de megátalkodottan excentrikus Blumenthalt nézni ugyan szeretjük, talán a főztjét is megkóstolnánk,...

 
A nagy guacamole-vita

A nagy guacamole-vita

      A guacamole az egyik legjobb nyári (meg téli, tavaszi, őszi) mártogatós, a jellegtelen avokádó lenyűgöző...

 
Portobello csodája

Portobello csodája

      Az ember gyanútlanul azt hihetné, hogy Portobello valami szívbemászó olasz kikötőváros, a Földközi-tenger...

 
A csőre töltött grillszezon

A csőre töltött grillszezon

      A grillezés évről évre egyre kevésbé nemzetidegen a borongós magyar lélektől. Talán ebben a sokat...

 
Babra, magyar!

Babra, magyar!

      Ha egyszer egy üzlet beindul… – szokták sóhajtozni, s Bud Spencernek – azaz Carlo Pedersolinak –...

 
A húsvéti kalács unokahúga: az igazi briós

A húsvéti kalács unokahúga: az igazi briós

      Ha eluntátok, hogy húsvétra kalácsot fonjatok, akkor süssetek brióst, amely nem teljesen úgy készül,...

 
Egy zsák újkrumplit cipel a tavasz

Egy zsák újkrumplit cipel a tavasz

        Konyhánkban évek óta a harmatos lelkű újburgonya meg az ujjaink közül csintalanul ki-kiugráló...

 
 

Német blogok